"Ahol nincs te, ott nincs én se."
Ingmar Bergman
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hírességek. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: hírességek. Összes bejegyzés megjelenítése
Én és Te
1. rész
Az alapszókat lényével mondja az ember 5) Az Én-Az alapszót sose mondhatja egész lényével az ember 6) Aki azt mondja: Te, annak nincsen valamije, annak semmije sincs 7) A világ mint tapasztalás, az Én-Az alapszóhoz tartozik. Az Én-Te alapszó alapítja meg a viszony világát. 8) Életünk a szellemi létezőkkel - Te-t nem észlelünk, s mégis érezzük, hogy szólnak hozzánk; válaszolunk - formálunk, gondolkodunk, cselekszünk: lényünkkel mondjuk az alapszót, anélkül hogy szánkkal kimondhatnánk. Minden szférában, minden által, ami jelenvalóvá lesz számunkra, az örök Te nyomába tekintünk, mindenikben az ő szelét érezzük, minden Te-ben az örök Te-hez szólunk, minden szférában e szféra módja szerint 9) A kizárólagosság hatalma megragadott 1o) A fa nem benyomás, nem képzeletem játéka, nem kedélyem valamelyik állapota - szemben velem éli világát, és dolga van velem, miként nekem is vele, csak másképpen. Ne próbálja az ember a viszony értelmének erejét venni: a viszony - kölcsönösség. Nem a fa lelkével s nem is driáddal találkozom, hanem a fával magával 11) Nem mintha nem volna más, mint ő: de minden más az Ő fényében él. Ahogyan a dallam nem hangokból áll össze, a vers nem szavakból, és a szobor nem vonalakból - tépni, nyűni kell, míg az egyből elkészül a sok - , így van az emberrel is, akinek azt mondom: Te. Amíg a Te ege feszül felettem, az okság viharai a sarkamban meglapulnak, s a végzet örvénye megdermed. Az embert, akinek azt mondom: Te, nem tapasztalom. De viszonyban állok vele, a szent alapszóban. Csak amikor megint kilépek belőle, akkor tapasztalom őt megint 12) A tapasztalás - távolság attól, akinek azt mondom: Te. A tett áldozatot és kockázatot foglal magában. Az áldozat: a végtelen lehetőség föláldozása a forma oltárán; mindent, ami akár csak egy pillanattal előbb játékosan fölvillant az ember látómezejében, ki kell törölni; így akarja az egymással átellenben állás kizárólagossága. a kockázat: az alapszót az ember csak egész lényével mondhatja ki; aki elszánja magát, semmit se tarthat vissza önmagából 13) Az alkotás - teremtés, a föltalálás - rátalálás. A formálás - fölfedezés. Mit tud tehát az ember arról, akinek azt mondja: Te? 14) Csak mindent. Hisz nem tud róla többé semmi rész szerint valót. A Te kegyelem által találkozik velem - hiába keresném, hogy megtaláljam. Az egész lényünkkel végzett cselekedet minden részcselekvés s így minden - a részcselekvések határán ébredő - cselekvés-érzet megszűnését jelenti. Az Én-Te alapszót csak egész lényével mondhatja az ember. Önmagam egész lénnyé koncentrálódása s összeolvadása soha nem történhet általam, és soha nem történhet nélkülem. A Te által leszek Én-né. Én és Te közt nem áll cél, sem vágy, sem pedig előrevetítése 15) annak, ami következik; s még a vágyakozás is átváltozik, amint az álomból kilép a megjelenésbe. Minden eszköz - akadály. Az igazi határvonal, mely lebeg és ingadozik, nem a tapasztalás és nem-tapasztalás közt húzódik, sem pedig az adott és nem adott, se nem a lét világa és az értékek világa közt, hanem mindezen régiókat keresztülszelve a Te és az Az közt: jelenlét és tárgy közt. A jelen csak annyiban létezik, amennyiben jelenlét, találkozás, viszony létezik 16) Amíg az ember megelégszik a dolgokkal, melyeket tapasztal s használ, addig a múltban él, pillanatának nincs jelene. Nincs egyebe, csak tárgyai vannak; a tárgyakat pedig az teszi, hogy voltak. Ami lényegi - a jelenben éljük, ami tárgyi - a múltban 17) A legnemesebb fikció is fétis, a legemelkedettebb fiktív érzelem is bűn. Az eszék nem trónolnak a fejünk fölött, miként nem lakoznak a fejünkben se, közöttünk járnak, s hozzánk lépnek; szánalmas, aki nem mondja ki az alapszót, de nyomorult, aki ahelyett, hogy kimondaná, az eszméket fogalommal vagy jelszóval szólítja meg, mintha az volna a nevük 18) Érzéseink "vannak"; a szeretet történik. Az érzések az emberben laknak; de az ember a szeretetében lakik. A szeretet nem tapad az Én-re, hogy aztán a Te csak "tartalma", tárgya legyen, a szeretet az Én és a Te között van 19) A szeretet: az Én felelőssége a Te iránt, ez adja azt, amit semmi érzelem nem képes adni - minden szerető egyenlőségét 2o) Kifürkészhetetlenül bennefoglaltatva élünk az egyetemes kölcsönösség áramában. A gyűlölet természete szerint vak; egy lénynek csak valamely részét lehet gyűlölni 21) Ez osztályrészünk magasztos szomorúsága, hogy világunkban minden Te-nek Az-zá kell lennie 22) Az Az: báb, a Te: pillangó. Csak épp nem mindig váltják egymást ilyen világosan az állapotok; az, ami végbemegy, gyakran mély kettőségben örvénylő, önmagával ölelkező eseménysor. Hol mi azt mondjuk: "messze, távol", ott a zulu mondatszót mond, mely ennyit tesz: "Ott, ahol az ember ezt kiáltja: 'Anyám, elvesztem!';" 23) A "természeti ember" elemi, szellemet ébresztő benyomásai és fölindulásai épp azok, melyek viszonyfolyamatokból - egy átellenben lévő személy élményéből -, illetve viszonyállapotokból - egy átellenben lévővel való együttélésből - származnak 24) A primitív népek életének titokzatos hatalma a mana, ill. orenda, melytő egenes út vezet a bráhmanhoz, annak ősjelentése szerint, s még tovább a varázspapiruszok és az apostoli levelek khárisz-ához. Érzékfölötti, természetfölötti erő 25) A primitív ember világának határát testi valójának élményei vonják meg, melyekhez, mondjuk, a halott látogatásai is "természetesen" hozzátartoznak; a nem-érzéki valóságot létezőnek, kézzelfoghatónak tekinteni - szükségképp értelmetlen dolognak tűnik a szemében. A mana mindig csak valamely hatás cselekvőjeként és hordozójaként jelenik meg; ez az, ami által, ha - mondjuk - egy varázskőben birtokolom, én magam is ugyanúgy hathatok 26) A mana: primitív absztrakció, föltehetőleg primitívebb, mint pl. a számok, de nem természetfölöttibb, mint azok. A magát nevelő emlékezet egymás mellé sorakoztatja a nagy viszony-eseményeket, az elemi megrázkódtatásokat; az, ami a létfönntartási ösztön számára a legfontosabb s a megismerési ösztön számára a leginkább figyelemre méltó, nevezetesen "az, ami hat", ez emelkedik k a leginkább, elválik minden egyébtől, önállósul; közben az, ami kevésbé fontos, az, ami nem közös, az élmények váltakozó másik személye (a "Te") háttérbe szorul, elkülönülve marad meg az emlékezetben, fokonként tárgyiasul, s lassan csoportokba, fajokba rendeződik; s harmadikként, hátborzongató elkülönülésben, néha még a halottnál és a holdnál is kísértetiesebben, de egyre inkább elutasíthatatlan világossággal támad a másik, "a mindig azonosként megmaradó" partner: az "Én". Az "ön"-fönntartási ösztön működéséhez éppoly kevéssé tartozik hozzá az Én-tudat, 27) mint bármely más ösztön működéséhez; nem az Én az, ami tovább akarja örökíteni magát, hanem a test, amely nem tud semmiféle Én-ről; nem az Én, hanem a test akar dolgokat létrehozni - munkaeszközt, játékszert -, a test akar "alkotó" lenni. Az Én az ősélmények, a vitális ősszók - Én alkotja Te-t, Te alkotja Én-t - széthasításából lép elő elemként a participium /melléknévi igenév szubsztantiválódása és hüposztazálódása után. Az Én-Te alapszó Én előtti; az Én-Az alapszó viszont az Én és az Az összekapcsolásából jött létre - Én utáni 28) Ha már egyszer előlépett a viszony Én-je, s létezővé lett a maga különvált mivoltában, sajátos módon éterivé s funkciószerűvé válik, s beköltözik abba a természeti ténybe, hogy a test környezetétől különvált, s fölébreszti benne az Én-szerűséget 29) Ha ezt a mondatot: "Látom a fát", úgy mondom ki, hogy már nem az ember-Én és a fa-Te közti viszonyt mesélem el, hanem megállapítom a fa-tárgy észlelését az ember-tudat által, akkor e mondat már fölállította a szubjektum-objektum közti korlátot; kimondatott az Én-Az alapszó, a különválasztás szava 3o
Az önkény vezette ember nem hisz és nem találkozik. Az önkény-ember hitetlen, nem tapasztal egyebet, csak nem-hitet és önkényt, célok kitűzését és eszközök kiötlését. Áldozat nélkül és kegyelem nélkül, találkozás nélkül és jelenlét nélkül, célokkal és eszközökkel átszőtt az ő világa 74) Minden valóság - hatás, melyben részt veszek, anélkül, hogy önmagamnak tulajdonítanám. Ahol nincs részvétel, nincs valóság. Ahol önmagunknak tulajdonítás van, nincsen valóság 77
Mert a tiszta viszonyba lépés nem azt jelenti, hogy mindentől eltekintünk, hanem hogy mindent a Te-ben látunk. Ha eltekintünk a világtól, ez nem segít Istenhez; ha a világra meredünk, az sem segít Istenhez; de aki a világot benne szemléli, az ő jelenlétében él 94
Az alámerülés csak azt akarja, ami "tiszta", ami lényegi, ami tartós, s minden mástól meg akar szabadulni; a középpontba gyűjtés, ami ösztönös, azt nem tartja tiszt8talannak, ami érzéki, periférikusnak, ami hangulati illékonynak - mindent be kell vonni, mindent be kell építeni. A szubjektum, mely az objektumtól elrúgja magát, hogy fölébe emelkedjék, magát szünteti meg, mint valót 1o8) Buddha, a "beteljesült" s a "beteljesítő" nem jelent ki semmit. E vonakodást, e "nemes hallgatást" 2 módon magyarázzák; elméletileg: mert a beteljesülés hozzáférhetetlen a gondolkodás és a kijelentések kategóriái számára; gyakorlatilag: mert a beteljesülés lényegi igazságainak föltárása nem lehet az igazi, üdvben való élet alapja. A 2 magyarázat összetartozik: aki a létezőt állítás tárgyaként kezeli, bevonja azt az Az-világ ösztottságába, antithetikájába - oda, hol nincs megszabadult élet 1o9) A szemlélt titokban, ahogy az élet valóságában is, nem az "így van" s a "nem így van" uralkodik, nem a lét s a nem-lét, hanem az Így-s-másképp, a lét-s-nemlét, a föloldhatatlan. Az osztatlan titokkal osztatlanul átellenben állni - az üdvösség előföltétele. És: ha egyike a céloknak, az út 11o) elvezethet hozzá, ha a cél, csak közelebb vezethet hozzá 111) Az ő útja is vmiféle eltekintés, tudomásul-nem-vétel; döntése, úgy tűnik, a Te-mondás képességének megszüntetésére irányul. A "Nagy Kocsi" hívei nagyszerűen ellentmondtak neki. Az emberek örök Te-jét szólították meg - Buddha 112) nevével nevezve meg azt. S eljövendő Buddhaként, a világkorszak utó Buddhájaként annak eljövetelét várják, ki beteljesíti a szeretetet 113) Nem tudok "világról", s "világi életről", mely az embert elválasztaná Istentől; amit így neveznek, az az elidegenedett Az-világgal való élet, a tapasztaló és használó élet 115) szorongás - a teremtmény moccanása a növényi biztonság s a szellemi kockázat birodalma közt 117) Mily sok minden van, ami nem képes áttörni a dologiság kérgét! 119) A világban minden Te-nek lénye szerint az a sorsa, hogy számunkra dologgá legyen, vagy legalábbis, hogy mindig újra belépjen a dologiságba.
Csak egyetlen Te van, mely lénye szerint soha nem szűnik meg Te lenni. Igaz, aki Istent ismeri, ismeri Isten távollevését is, az aszály kínját a szorongó szívben; de nem jelenlétnélküliségét. Csak mi nem vagyunk mindig jelen. Akár Ő-ként, akár Az-ként beszélünk Istenről, mindig allegóriákban beszélünk. De ha Te-t mondunk neki, akkor halandó értelem és jelentés által a világ töretlen igazságát emeljük szóvá 12o) A világban minden valós viszony kizárólagos; a Másik betör a viszonyba, és bosszút áll a kizáratásáért. Csak az Istenhez való viszonyban azonos a föltétlen kizárólagosság a föltétlen bezárólagossággal, melyben a Mindenség benne foglaltatik 121) Minden széfra benne foglaltatik az örök Te szférájában, ám az örök Te maga nem foglaltatik benne semelyik szférában se 123) Minden szférán át az egy jelenlét világít. Mert igazság szerint csak akkor létezik a kozmosz az ember számára, ha a Mindenség otthona lesz, szent tűzhellyel, melyen áldoz; s erósz csak akkor létezik a számára, ha lények az örökkévaló képmásáva lesznek számára, a velük való közösség pedig kinyilatkoztatássá; a logosz pedig csak akkor létezik számára, ha a titkot a szellem munkáival és szolgálatával szólítja meg 124)
- Kétféle magány létezik, attól függően, hogy mitől fordul el az ember. Ha magánynak nevezzük azt, mikor kioldozzuk magunkat a dolgokkal való tapasztaló és használó kapcsolatból (erre mindig szükség van ahhoz, hogy eljussunk a viszony, nem is a végső viszony, aktusához). Ha viszont magánynak a viszonytalanságot nevezzük, azt, akit elhagytak azok a lények, akikhez igaz Te-t szólt, azt Isten magához fogadja; nem úgy azt, aki elhagyta a lényeket. Csak aki azt a sóvárgást hordja magában, hogy használja a lényeket, csak az esik rabságukba; aki a jelenlét erejében él, az csak kapcsolódik hozzájuk 126) Csak akkor beszélünk vele, ha bennünk már megszűnt minden beszéd. Egy modern filozófus úgy véli, hogy minden ember szükségképp vagy Istenben hisz, vagy "bálványokban", azaz vmiféle véges javakban - a saját nemzetében, művészetében, hatalmában, tudásában, pénzszerzésében, "a nőn aratott mindig új győzelemben" - javakban, melyek abszolút értékké lettek számára, s közé s Isten közé álltak; s nem kell egyéb, mint hogy bebizonyítsuk előtte e javak nem-föltétlen mivoltát, s így "szétzúzzuk" a bálványt, 127) s a céljától eltévelyedett vallási aktus önmagától visszatér a neki megfelelő tárgyhoz. Csakhogy az ember viszonya ahhoz a "rész szerint való létezőhöz", amely élete, értékei trónusára tolja föl magát, s az örökkévalóságot félretaszítja, ez a viszony mindig valamely Az, vmely dolog, öröm-tárgy tapasztalatára és használására irányul. Ugyanis csak e viszony képes eltorlaszolni az Istenre irányuló tekintet útját az áthatolhatatlan Az-világ által; a Te-t kimondó viszony mindig újra megnyitja azt. A megszállottat úgy lehet meggyógyítani, hogy a kapcsolódásra ébresztjük s neveljük, nem pedig úgy, hogy megszálottságát Isten felé tereljük 128) Aki a megmérhetetlen sorsan fölizzva egy népnek szolgál, ha hajlandó átadni magát neki, Istent véli. De akinek a nemzet bálvány, melynek mindent alá akar vetni, mert annak képében önnön képét magasztalja föl - azt hiszitek, elég, ha elveszitek kedvét tőle, s máris az igazságot szemléli? Mi köze a rablás s kincstárba gyűjtés kéjének a jelenvaló jelenléte öröméhez? Aki a helyettesítés által tért meg, annak "van" most egy fantomja, melyet Istennek nevez 129
Bíró Dániel utószava - Az objektivitásában, tárgyiságában nyugvó Az-világ azért szilárd, mert teremtett. Rosenzweig: a Teremtó felől nézve ugyanoly dialogikus közvetlen. "Az, ki halált s életet hoz" - így szól az ima.
Buber a fölfedezés örömétől mámorosan mindent, minek nincs helye az Én-Te viszonyban, a holtak közé utasít 172) A megváltás csillaga: a lélek mindig újra születése. Az Az az, ami még kint van. A "még" lehetőség, hogy az Az-ról mint a szeretet cselekedete által még még el nem ért való. Az Az a múlthoz tartozik. Az az épp az, ami már megvan. A ember saját halálát csak a másik halálának analógiájára képes elképzelni, úgy, hogy "Én"-je Az volna, ha meghalna. A halál része az Az-nak, az egyest elvezeti egyes mivoltának kiteljesedéséhez, a "megtörtént véglegességhez. De az Az nem halott, hanem teremtett, s az ember öröklétet adó cselekedete elé emelkedik 173)
Buber a fölfedezés örömétől mámorosan mindent, minek nincs helye az Én-Te viszonyban, a holtak közé utasít 172) A megváltás csillaga: a lélek mindig újra születése. Az Az az, ami még kint van. A "még" lehetőség, hogy az Az-ról mint a szeretet cselekedete által még még el nem ért való. Az Az a múlthoz tartozik. Az az épp az, ami már megvan. A ember saját halálát csak a másik halálának analógiájára képes elképzelni, úgy, hogy "Én"-je Az volna, ha meghalna. A halál része az Az-nak, az egyest elvezeti egyes mivoltának kiteljesedéséhez, a "megtörtént véglegességhez. De az Az nem halott, hanem teremtett, s az ember öröklétet adó cselekedete elé emelkedik 173)
Folytatjuk
Te, én, ő
Nem tudunk szépen megöregedni
se te, se én, se ő
macskajátékot játszik veled
a rosszindulatú idő
Férfiból banyát képez,
asszonyból obsitost
nézd meg nagyapád tiszta vonásait
és elrettenve nézz tükörbe most
Zene
zene szól az állatszemekben
ahol a hallás sérthetetlen
Károlyi Amy, '84; a képen Weöressel
Guantanamói parasztlány
Onnan, hol nőnek a pálmák.
Mielőtt meghalok, lelkem
Versekben osztja el álmát.
Yo soy un hombre sincero
De donde crece la palma
Y antes de morirme quiero
Echar mis versos del alma
Mi verso es de un verde claro
Y de un carmín encendido
Mi verso es de un ciervo herido
Que busca en el monte amparo
Con los pobres de la tierra
Quiero yo mi suerte echar
El arroyo de la sierra
Me complace más que el mar
Guantanamera, guajira
Az áldozat
I.Mindig a legtisztább az,
mindig a legszelídebb,
kit darabokra tép a
megvadult szelindek.
A többi már gyanakszik
és fut az első jelre;
ez megáll csodálkozva,
békéről énekelve.
Nem fél, mert tudja: nincsen,
nem lehet ellensége.
Nem kiált segítségért,
s nem kegyelmeznek megse.
Még a gyilkos sem érti.
- Nyüszíts már, veszett pára:
s a csendtől riadt ujj fut
a fegyver ravaszára.
Jobbágy Károly Radnóti emlékére írt verse, '78
s a költő szobra a Győr melletti "Abda határában"
Szerető tekintetedben
A vízben
nap, hold, csillagok tükröződnek,
zöld levelek tányérján nagy,
könnyes fehér virágok úsznak,
és pisztrángok pikkelye villog,
csupa-szem ebihalak néznek
szembe a lomb-szűrte sugarakkal,
és csupa láb pókok szaladnak
versenyt örvénylő áramokkal,
s megfáradt nyárfák ringatóznak,
lázban remegő levelekkel.
S Te csak saját arcodat látod?!
Arcodat?
Arcomat, mit ádáz
hullámok ráncolnak örökké,
s úgy hamvad benne a tekintet,
mint zivatarban a kazaltűz.
Távozz tőlem, Narcisszus; nincs közöm
ehhez az önnemző, kietlen
magányhoz, e fakó, testvértelen,
idegen archoz! Keresem a régit
aki még nem különbözött
tőlem, mert hasonlítani tudott
minden egyetlen életre ítélt
s holtára ismert elevenre,
s nem a vonagló víztükörben,
de ismeretlen szembenézők
tekintetében ismert önmagára.
Garai Gábor, 1978
J. W. Waterhouse: Echo s Narcissus, 19o3
Debrecen
Hun Kinca fotója
Pulykakakast kéne venni.
Megállj kocsis lyukas a kas!
Kiugrik a pulykakakas!
Debrecenben csoda esett:
Két kis kakas összeveszett!
Én a kakasod nem bánom,
Csak az enyémet sajnálom.
Őszi reggel a Nagyerdőben - Dávid Zoli képe
Gábriel
Tiziano arkangyala
Éreznem kell még az érintés selymét,
Nem ölel így a Földön más.
És szíve dobban, mélyében lobban
egy ismerős pillantás.
Úgy vártam rég, hogy küldjön újra még hozzám az ég!
Refr.:
Vágyom, úgy vágyom két karodban hamvadni el, angyalom, Gábriel,
Nélküled többé már soha nem ébredni fel,
Örökké így ölelj!
Vágyom, úgy vágyom két karodban hamvadni el angyalom, Gábriel,
Az álom szárnyat bont bennem és égig emel,
Csak a hajnal ne jöjjön el.
Csókolj még, kérlek. Csókod eléget!
Tüzében új életre kel testem és lelkem,
Repíts fel engem, búcsúznom mástól úgysem kell.
És már nem bánt, hogy süket a világ, s nem gondol rám.
Refrén
Ballada a hajdani hölgyekről
Mondjátok, hol van, hova lett
Flóra, a szép nő, Róma fénye?
Archipiada hol lehet
s Thais, vele egy anya vére?
Hol a tapsra, szóra, zenére
tó fölött ébredő Echó
emberfölötti tünde lénye?
De hol van a tavalyi hó?!
Hol van Héloise, akinek
olyan tiszta volt az erénye,
hogy Abélard kést szenvedett
és lett végűl szerzetes érte?
Hol a királynő, kinek kénye
zsákban dobatta a bohó
Buridánt a Szajna vizébe?
De hol van a tavalyi hó?!
Haremburgis! és a remek
Blanche királynő, dalok sziréne,
Nagylábú Berta s a szivek
Allis-a és Beatricé-je,
s Johanna, kit, Rouenban, élve
tűzre vitt az angol bakó:
hová jutott, Szent Szűz, mi végre?
De hol van a tavalyi hó?!
Herceg, ne gondolj napra, évre,
hol vannak ők, ne kérdje szó;
felel a refrén, visszakérdve:
de hol van a tavalyi hó?!
Flóra, a szép nő, Róma fénye?
Archipiada hol lehet
s Thais, vele egy anya vére?
Hol a tapsra, szóra, zenére
tó fölött ébredő Echó
emberfölötti tünde lénye?
De hol van a tavalyi hó?!
Hol van Héloise, akinek
olyan tiszta volt az erénye,
hogy Abélard kést szenvedett
és lett végűl szerzetes érte?
Hol a királynő, kinek kénye
zsákban dobatta a bohó
Buridánt a Szajna vizébe?
De hol van a tavalyi hó?!
Haremburgis! és a remek
Blanche királynő, dalok sziréne,
Nagylábú Berta s a szivek
Allis-a és Beatricé-je,
s Johanna, kit, Rouenban, élve
tűzre vitt az angol bakó:
hová jutott, Szent Szűz, mi végre?
De hol van a tavalyi hó?!
AJÁNLÁS
Herceg, ne gondolj napra, évre,
hol vannak ők, ne kérdje szó;
felel a refrén, visszakérdve:
de hol van a tavalyi hó?!
Francis Villon,
ford. Szabó Lőrinc
ford. Szabó Lőrinc
Márkus Csaba képe
Elfogadlak
Ki vagy te, aki visszafogtad
futásomat?
Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
mely mást mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba se álltam az idővel,
most alkuszom vele;
hiába érzem, hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát, lebeg
az együgyű reménység,
hogy te meg én s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szívünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...
ó, talány,
ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár,
mikor mosolyogsz, jó mezőn
futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét
a folyó, úgy lesi beszéded.
Téged szeretlek? Téged, vagy a
mindenséget?
A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szerenék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Milyen zavart e szív.
Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis épülök?
Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.
futásomat?
Mért vagy erősebb, mint az ösztön,
mely mást mutat?
Iszonyodásom menedékét,
mért szegetted velem a békét,
amelyet a földdel kötöttem,
hogy bírjam, ha föld lesz fölöttem?
Szóba se álltam az idővel,
most alkuszom vele;
hiába érzem, hogy vulkán e föld,
hogy füstöl krátere,
riadozó álmom felett
neveli suta magzatát, lebeg
az együgyű reménység,
hogy te meg én s a jegenyék talán,
akik hallgatták vad szívünk verését,
mi mégis, mégis, mégis...
ó, talány,
ki fejt meg téged?
Ha körülnézel, kiborul a táj,
feldőlt kosár,
mikor mosolyogsz, jó mezőn
futkos valami nyáj,
ha megszólalsz, felemeli fejét
a folyó, úgy lesi beszéded.
Téged szeretlek? Téged, vagy a
mindenséget?
A karcsú hegyek hajlatán
úgy lebben, mint a láng
ez a hajlékony, nyári éjszaka.
A ház. Haza. Világ.
Futni szerenék, be az éj alá.
Ki van ott, aki hív?
Ha láthatnál most szívemig!
Milyen zavart e szív.
Én nem örömökre születtem.
Neked mért örülök?
Rég nem lehetnek terveim.
Most mire készülök?
Bokám és útjaim szilárdak.
Most miért szédülök?
Jaj, mennyire félbemaradtam!
Hát mégis épülök?
Még nem tudom, mi vagy nekem,
áldás vagy büntetés.
De elfogadlak, mint erem
e lázas lüktetést.
Hát vonj a sűrű méz alá,
míg szárnyam-lábam befenem,
s eláraszt villogó homállyal
az irgalmatlan szerelem.
Szabó Magda
Barlangok a Fennsík alatt
... állj meg
mielőtt meggyújtod a fáklyát! alvilág
termeibe fekete istenek közé
lépsz be, szoruljon el a szíved.
/Hajnal Anna: Sötétben, feketében, csillanás nélkül
(Rétegek), 1972
A Krasznahorka-Várhosszúréti Buzgó-barlangban /vö. a wikivel is) a világ egyik legnagyobb cseppkőoszlopa /sztalagmit, 32,7 m - egy barlangász a csúcsánál a képen).
A barlangot kialakító Buzgó-patak kifolyásánál érdekes megfigyelni a lehullott levelek, ágak, elpusztult rovarok, állatkák kövületesedését a rájuk rakódó mésztufa alatt.
Az Abonyi Árpád által nyitott barlangbejáratihoz közel lévő másik forrás fölött Szűz Mária-búcsújáróhely /minden évben a Nagyboldogasszony ünnepét, aug. 15-ét követő vasárnap tartják a zarándoklatot - ld. Várhosszúrét falu honlapját is).
A Gömör-Tornai Karszt további ismert csodái a Gombaszögi- és az Aggteleki-cseppkőbarlangok vagy a Szilicei jégbarlang /vö.: agymosó, wiki).
Később beomlott barlang lehetett tán egykor a Szádelői-szurdokvölgy is.
A világ legszebb parlamentje
A közbeeső torony a budai parton a Szilágyi Dezső téri, 1892-6 közt Pecz Samu tervei alapján épült neogót ref. templomé.
A képért köszönet B. Zsófiának.
Bíztató a szerelemhez
Ötlettelen és ócska jószág,
És mégis, hidd el, ez az egy
Hajszás valamink: a valóság.
Az ember mindent elfeled,
Élni, hazudni, halni, adni,
De csók-kérő daganata
A sírban sem fog lelohadni.
Drágám, az évek és napok,
Hidd el, nem lesznek sohse szebbek:
Holnap s mindig az emberek
Ölelnek, szűlnek és temetnek.
Valahogyan, valahogyan
Ezt kellene feledni máma.
Ez a kicsi kis feledés:
Ez az emberek boldogsága.
Édes, ugye, mi feledünk?
Drágám, ugye, a napok évek
Nem rontják meg a mámorunk,
Nem rontnak meg engem s téged?
Olyan mindegy, mint szeretünk,
Olyan mindegy, csókunk mifajta,
Olyan közeli a Halál
S olyan nagyszerű győzni rajta.
Ady Endre
Fényes csillag
Film John Keats, angol romantikus költőről
(1795, London - 1821, Róma)
Utolsó szonett
Bár volnék, mint te, Csillag, oly örök -
nem a magas ég magányos tüze,
hogy türelmesen a világ fölött
vigyázzam, mint álmatlan remete,
a mozgó tengert, mely papként szelíden
mossa a föld emberi partjait
vagy nézi a friss havat, melynek ingyen
fehérébe hegy s mocsár öltözik -
nem - én kedvesem érő kebelén
vágynék lenni szilárd s változhatatlan,
hogy annak lágy, lélekző melegén
őrködjem örök-édes izgalomban:
azt szeretném, azt hallgatni, örökkön,
ott élni mindig - vagy meghalni rögtön.
(Szabó Lőrinc fordítása)
Harry Potter fantasztikus történeteinek szerzője
Joanne Kathleen Rowling
egy az írott szótól már szinte elidegenedett nemzedéket csábított vissza a könyvhöz
Várak
Varasd, háttérben a barokk, Szent Flórián templom
és Csáktornya
Ez utóbbi, az elcsatolás előtt nagyobbrészt magyar jellegű városban a magyarság már nem tartozik a nagyobbszámú kisebbségek közé se.
A tengerparti, vegliai /krki Šubić grófok leszármazottjának Zrínyi Miklósnak a birtokába 1546-ban került a helység. (A család a Zrínyi nevet egy korábbi adományuk, Zerin vára után kapta). A későbbi szigetvári hős a mocsarakkal körülvett erődítményt ötszög alaprajzú, olaszbástyás erős reneszánsz vízivárrá építtette át, amelynek a törökös túlzó leírása a dédunokájánál Zrínyi Miklósnál, a költőnél követségben járt Evlia Cselebinél is fönnmaradt.
(Később még Zrínyiek sírkövei is eltűntek a szt. Ilonának szentelt kápolnából. A szigetvári hős töredékes sírlapját a közeli Senkovici faluban levő mauzóleumukból hozták vissza a várban kialakított Muraközi Múzeumba.)
A császárhű jutalmazottaktól a Festeticsek vásárolták meg a vár birtokát a XVIII. sz. közepén /1791-ben?), akik a 1855-7o közt Magyarország legnagyobb cukorgyárát működtették benne.
A II. világháború idején az usztasák börtönként is használták a várat.
Krasznahorka vára felé
Csak egy célt ismerek: a felelősséget! - elhallgatni a fölöslegeket... Az ember legyen ember... mert tudja, hogy a beteget nem szabad frázisokkal vigasztalnia, mint ahogy nem szabad - önző dicsőségek árán - beteggé tennie az egészséges ember örömét se.
Akár sírunk, akár nevetünk: legigazabb érzéseinknek semmi köze a programhoz!
Mert csak az igaz, ami önmagunkon keresztül - mindenkiért igaz lehet!...
/részletek Berda József: Egyedül c. verskötete előszavából /Újpest, '28
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)