A víz hátára vett,
a Kínok Alagútján úsztatott,
s a úsztak velem a sáros csillagok.
Félúton elhagyott.
Magamra végleg a ropogásban,
a hullámzó izmok harapásai közt,
a fogyó oxigénben.
De fejemet a mélybe ástam,
mert mennem kellett, valaki szólított.
A szervek sírva tértek ki előlem,
és szívverésem akadozása szólt.
Mint csavar a menetben úgy forogtam,
egymásra csúsztak koponyám csontjai,
és nem kívántam többé megszületni,
mikor elértem a végzetes falig.
Nekifeszültem, ellökött,
mellemről fölemeltem arcomat,
nekifeszültem, rámomolt,
kiásták homlokomat, államat.
Elfordultam,
a hűvös levegőre
egy rándítással kitéptem testemet.
Bőrömre vér tapadt és vizelet.
Amiről azt gondoltam: végtelen,
kettéhasadva hevert a lepedőn.
Üresen, nélkülem.
Takács Zsuzsa verse, részlet
Ld. még: Jelenkor
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése