A vízben
nap, hold, csillagok tükröződnek,
zöld levelek tányérján nagy,
könnyes fehér virágok úsznak,
és pisztrángok pikkelye villog,
csupa-szem ebihalak néznek
szembe a lomb-szűrte sugarakkal,
és csupa láb pókok szaladnak
versenyt örvénylő áramokkal,
s megfáradt nyárfák ringatóznak,
lázban remegő levelekkel.
S Te csak saját arcodat látod?!
Arcodat?
Arcomat, mit ádáz
hullámok ráncolnak örökké,
s úgy hamvad benne a tekintet,
mint zivatarban a kazaltűz.
Távozz tőlem, Narcisszus; nincs közöm
ehhez az önnemző, kietlen
magányhoz, e fakó, testvértelen,
idegen archoz! Keresem a régit
aki még nem különbözött
tőlem, mert hasonlítani tudott
minden egyetlen életre ítélt
s holtára ismert elevenre,
s nem a vonagló víztükörben,
de ismeretlen szembenézők
tekintetében ismert önmagára.
Garai Gábor, 1978
J. W. Waterhouse: Echo s Narcissus, 19o3
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése