a preraffaelita J. W. Waterhouse festménye
Ferdinand Hodler tanulmánya a Tavasz c. képéhez, 19oo-as évek eleje
Hajnal Anna: Tavaszi himnusz
Tágul a fény édes köre,
délben az árnyék rövidül,
egyre élőbb mosoly süt rám
mind áttetszóbb napok mögül,
ragyogás ki az éjszakán
is átsütsz, úrnő, égi lány,
hogy aludtad át télidőd
a kemény, fagyos nyoszolyán?
Én is aludtam télen át,
s álmodtam rólad, hogy a tűz
lábadnál őrként fellobog
s lángok közt alszol tiszta szűz
a világ végén valahol,
míg körülötted jéghegyek
meredek tükrök állanak
s mosolyod mélyükig remeg.
S álmodtam: puszta volt a föld,
vak sárga-szürke sivatag,
hol vastag porfelhők mögül
szürke sugarak mállanak,
szétporladnak s a fojtó szél,
mely fullasztó hamut kavart
riadt kosokat kergetett
s futó tevék szemébe mart.
Úrnő, nélküled a világ
vak porszemekké mállana
te vagy a vonzás, te a rend,
a lélegzet s a tartama!
Ébredtem úrnő, s könnyeim
tiedek mind, mint a folyók,
mint kis patakok hó alól
oly boldogok, oly csobogók...
Tágul a fény édes köre,
mind közelebb jössz, alkonyok
áttüzesedett páráiból
mind közelebbről fellobog
közeled édes mosolya,
látóak lesznek mind a fák,
csupa zöld szemmel néznek égnek
s az én szemem is milyen tág;
látlak, északról jössz felém,
lépdelsz és fénylő tagjaid
derítik a testvérfolyók:
az éj s a nappal partjait...
Egyszerre varázs, változás:
a világvégi ligetek
sürüi felindulnak mind,
ágak utánad lengenek
s két dámvad! fekete, fehér,
kitör, követ a két folyó,
szarvasok, vizen úszva is
szimatos orrokkal, mohón,
s villódzó tengereken át,
melyeknek titkos mélyei
eléd feszülnek s hordanak,
jössz, és a világ térdei
eléd borulnak, ragyogó,
akit követ az éjszaka,
s a nappal a fehér ünő
lábadhoz dől pihenni, ha
megállsz egy percre utadon
gyorslábú szűz, ijjas leány,
kiért égnek a pásztorok,
s a sarlós hold ül homlokán.
Ibykos: TÖREDÉK A TAVASZRÓL
Fénylik a birs a tavaszban, a zúgó,
gyors patakok gyökerét megitatják,
s ott, hol a nimfa-sereg szűz kertje van,
újra virágzik a felragyogó pomagránát,
s búvik az új levelek hüvösében a kis fürt,
jár-kel az új venyigékben a bor már:
bennem a vágynak nyugovása, sem évszaka nincsen, időtlen;
mint ahogyan lobogó villámokkal a thrák
északi szél söpör át a vidéken,
Kypris is úgy tipor engem örökké,
néma közönnyel, olyan feketén, eszelősen,
egyre csak új szerelemre taszít gyermeki kortól,
és ma is úr a szivemben.
gyors patakok gyökerét megitatják,
s ott, hol a nimfa-sereg szűz kertje van,
újra virágzik a felragyogó pomagránát,
s búvik az új levelek hüvösében a kis fürt,
jár-kel az új venyigékben a bor már:
bennem a vágynak nyugovása, sem évszaka nincsen, időtlen;
mint ahogyan lobogó villámokkal a thrák
északi szél söpör át a vidéken,
Kypris is úgy tipor engem örökké,
néma közönnyel, olyan feketén, eszelősen,
egyre csak új szerelemre taszít gyermeki kortól,
és ma is úr a szivemben.
Radnóti Miklós ford.
Ferdinand Hodler tanulmánya a Tavasz c. képéhez, 19oo-as évek eleje
Hajnal Anna: Tavaszi himnusz
Tágul a fény édes köre,
délben az árnyék rövidül,
egyre élőbb mosoly süt rám
mind áttetszóbb napok mögül,
ragyogás ki az éjszakán
is átsütsz, úrnő, égi lány,
hogy aludtad át télidőd
a kemény, fagyos nyoszolyán?
Én is aludtam télen át,
s álmodtam rólad, hogy a tűz
lábadnál őrként fellobog
s lángok közt alszol tiszta szűz
a világ végén valahol,
míg körülötted jéghegyek
meredek tükrök állanak
s mosolyod mélyükig remeg.
S álmodtam: puszta volt a föld,
vak sárga-szürke sivatag,
hol vastag porfelhők mögül
szürke sugarak mállanak,
szétporladnak s a fojtó szél,
mely fullasztó hamut kavart
riadt kosokat kergetett
s futó tevék szemébe mart.
Úrnő, nélküled a világ
vak porszemekké mállana
te vagy a vonzás, te a rend,
a lélegzet s a tartama!
Ébredtem úrnő, s könnyeim
tiedek mind, mint a folyók,
mint kis patakok hó alól
oly boldogok, oly csobogók...
Tágul a fény édes köre,
mind közelebb jössz, alkonyok
áttüzesedett páráiból
mind közelebbről fellobog
közeled édes mosolya,
látóak lesznek mind a fák,
csupa zöld szemmel néznek égnek
s az én szemem is milyen tág;
látlak, északról jössz felém,
lépdelsz és fénylő tagjaid
derítik a testvérfolyók:
az éj s a nappal partjait...
Egyszerre varázs, változás:
a világvégi ligetek
sürüi felindulnak mind,
ágak utánad lengenek
s két dámvad! fekete, fehér,
kitör, követ a két folyó,
szarvasok, vizen úszva is
szimatos orrokkal, mohón,
s villódzó tengereken át,
melyeknek titkos mélyei
eléd feszülnek s hordanak,
jössz, és a világ térdei
eléd borulnak, ragyogó,
akit követ az éjszaka,
s a nappal a fehér ünő
lábadhoz dől pihenni, ha
megállsz egy percre utadon
gyorslábú szűz, ijjas leány,
kiért égnek a pásztorok,
s a sarlós hold ül homlokán.
'37. febr.-ápr.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése