Kívül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke),
amíg hevülsz,
az asszonyhoz úgy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszít a muszáj is -
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;
mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszít
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
A kultúra
úgy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.
Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sírjátok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, ríjjátok: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjátok velem: Nagyon fáj.
Hallja, míg él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kívül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.
1936. október-november
2 megjegyzés:
Veľmi bolí
Zôkol-vôkol
číhajúcej smrti z okov
(jak myška v dieru zaplašená)
kým si žhavý,
k žene bežíš, nedočkavý
záštity rúk jej, kolien, lona.
Nielen tucha
lona luhá, nielen túha,
aj to ťa socia k nej, že musíš –
preto nadchne
všetko ťa, čo ženou páchne,
kým si len ústa nevysušíš.
Príkaz lásky
poklad je i balvan ťažký.
Kto miluje a pár svoj nemá,
stratený je,
bezmocný, jak bezradná je
potrebu odbavujúca si šelma.
Inej spásy
pre nás niet, bárs by si tasil
nôž proti matke, odvážlivo!
Však vec hrozná:
poznám ženu, čo to pozná
a preds’ ma odsotila divo.
Nenám ceny
tu, stred živých. V hlave vrie mi,
strasti moje sa zdajú skvelé,
v rukách decka
hrkačka tak hrká, plieska,
keď potriasa ňou, osamelé.
Čím to zmáhať,
udúšať i napomáhať?
Bez hanby poviem, čo sa zdá mi,
veď svet toho
aj tak vyobcuje, koho
sen ohromuje, slnce mámi.
Kultúra, tá
padá so mňa ako šata
s druhého v milovaní šťastnom -
no kde stojí
to, že hľadieť má, jak strojí
sa na mňa smrť a v bôli sám som?
Pacholiatko
trpí tiež s rodiacou matkou.
Bôľ tíši poníženosť sama.
Tu však des je:
mne môj bôľny spev groš nesie
a ku mne pristupuje hana.
Pomáhajte!
Chlapci malí, vy si dajte
oči vytiecť, kde ona horí!
Viny prostí,
pod čižmami ukrutnosti
kvíliac, vravte jej: Veľmi bolí.
Pod kolesá
vy, psi verní, vrhnite sa
a štekajte jej: Veľmi bolí.
Ženy, čo ste
samodruhé, nedonoste
plod a plačte jej: Veľmi bolí.
Ľudia zdraví,
padnite, dolámte sa vy
a šepnite k nej: Veľmi bolí.
Mužskí, samci,
kvôli ženskej kaličiaci
druh druha, kričte: Veľmi bolí.
Bujak, koník,
ručte, keď vás – v jarmo skloniť –
vyrezávajú: Veľmi bolí.
Ryby, iďte
pod ľadom na hák a hýbte
nemými ústy: Veľmi bolí.
Kto len žije
a každý, kto zmučený je –
vôkol jej lôžka, ktoré horí,
všetci staňte
a keď stlieva, drkotajte
zubami so mnou: Veľmi bolí.
Nech to čuje.
Zaprela, čo hodno ju je.
Z pasie len urvala iste
žijúcemu,
zôkol-vôkol uštvanému,
najposlednejšie útočište.
/szlov. ford.: Smrek /Luc) Ján.
Egy vers, tele fájdalommal, nagyon szép
Megjegyzés küldése