Köszönöm Neked, így is... Radnóti Miklós: Tétova óda
Mióta készülök, hogy elmondjam neked szerelmem rejtett csillagrendszerét; egy képben csak talán, s csupán a lényeget. De nyüzsgõ s áradó vagy bennem, mint a lét, és néha meg olyan, oly biztos és örök, mint kõben a megkövesült csigaház. A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött a zizzenve röppenõ kis álmokat vadász. S még mindig nem tudom elmondani neked, mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom, óvó tekinteted érzem a kezem felett. Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom. És holnap az egészet ujra kezdem, mert annyit érek én, amennyit ér a szó versemben s mert ez addig izgat engem, míg csont marad belõlem s néhány hajcsomó. Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,- mit mondjak még? a tárgyak összenéznek s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab az asztalon és csöppje hull a méznek s mint színarany golyó ragyog a teritõn, s magától csendül egy üres vizespohár. Boldog, mert veled él. S talán lesz még idõm, hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár. Az álom hullongó sötétje meg-megérint, elszáll, majd visszatér homlokodra, álmos szemed búcsúzva még felémint, hajad kibomlik, szétterül lobogva, s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben. Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág, de benned alszom én is, nem vagy más világ. S idáig hallom én, hogy változik a sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal hûs tenyeredben.
1 megjegyzés:
Köszönöm Neked, így is...
Radnóti Miklós:
Tétova óda
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgõ s áradó vagy bennem, mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kõben a megkövesült csigaház.
A holdtól cirmos éj mozdul fejem fölött
a zizzenve röppenõ kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem a kezem felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet ujra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belõlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap,-
mit mondjak még? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a teritõn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert veled él. S talán lesz még idõm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felémint,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnyéka lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, vékony, bölcs vonal
hûs tenyeredben.
Megjegyzés küldése