Benn faágyon fiatal indián asszony feküdt. Két napja próbálja már a gyerekét megszülni. A tábor valamennyi öregasszonya segédkezett neki. A férfiak kivonultak az útra, ott ültek a sötétben, s dohányoztak, távol az asszony lármájától.
Éppen felsikoltott, mikor Nick és a két indián belépett a kunyhóba, apja és George bácsi után. Az alsó ágyon feküdt, nagy dagadt teste felnyomta a takarót. Fejét oldalra fordította. A felső ágyon hevert a férje. Három nappal ezelőtt igen csúnyán megvágta baltával a lábát. Pipázott. A szobában nagyon rossz szag volt.
Nick apja megparancsolta, hogy tegyenek vizet a kályhára, s amíg a víz melegedett, Nickkel beszélgetett.
— Ennek az asszonynak gyereke lesz, Nick — mondta.
— Tudom — mondta Nick.
— Nem tudod — mondta az apja. — Ide figyelj. Most van abban, amit vajúdásnak hívnak. A kisbaba meg akar születni, s az asszony is meg akarja szülni. Minden izma azon igyekszik, hogy a baba megszülessen. Ez történik olyankor, amikor jajgat.
— Értem — mondta Nick.
Éppen akkor felkiáltott az asszony.
— Ó, papa, nem tudsz neki adni valamit, amitől abbahagyja a jajgatást? — kérdezte Nick.
— Nem. Nincs semmi érzéstelenítőm — mondta az apja. — De a jajgatás nem érdekes. Én nem is hallom, mert nem érdekes.
A férj a felső ágyon a fal felé fordult.
A konyhán dolgozó asszony intett az orvosnak, hogy forró a víz. Nick apja kiment a konyhából, s úgy a fele vizet átöntötte a nagy üstből a mosdótálba. Zsebkendőből kibugyolált különböző dolgokat, s beletette őket a vízbe, amit az üstben hagyott.
— Ennek forrni kell — mondta, s dörzsölni kezdte kezét a mosdótál forró vizében egy darab szappannal, amelyet a táborból hozott magával. Nick nézte az apja két kezét, amint egymást dörzsölik a szappannal. Apja nagyon alaposan és gondosan megmosta a kezét, s közben beszélt.
— Tudod, Nick, a kisbabáknak fejjel előre kell születniük, de néha nem így születnek. Ha nem, olyankor egy csomó bajt csinálnak mindenkinek. Lehet, hogy ezt az asszonyt meg kell operálnom. Nemsokára megtudjuk.
Mikor megfelelőnek találta már a kezét, bement és munkához látott.
— Hajtsd föl azt a takarót, légy szíves, George — mondta. — Nem akarok hozzányúlni.
Később, mikor operálni kezdett, George bácsi és három indián fogta le az asszonyt. Az megharapta George bácsi kezét, és George bácsi azt mondta: — Átkozott indián szuka! — és a fiatal indián, aki csónakon áthozta George bácsit, nevetett rajta. Nich tartotta a mosdótálat apjának. Hosszú ideig tartott a dolog.
Apja felemelte az újszülöttet, és megütögette az arcát, hogy megindítsa a lélegzést, aztán átadta az öregasszonynak.
— Fiú, látod Nick — mondta. — Tetszik az asszisztensmesterség?
— Tetszik — mondta Nick. Félrenézett, hogy ne lássa, mit csinál az apja.
— Ez az. Most már jó lesz — mondta az apja, és valamit a mosdótálba tett.
Nick nem nézett oda.
— Most még néhány öltés kell — mondta az apja. — Ha akarod, megnézheted, Nick, ha nem, nem. Összevarrom a vágást, amit csináltam.
Nick nem nézte. Kíváncsisága hosszú időre lelohadt.
Apja befejezte és felállt. George bácsi és a három indián férfi is felállt. Nick kivitte a mosdótálat a konyhába.
George bácsi a karját nézegette. A fiatal indián visszaemlékezően mosolygott.
— Teszek rá egy kis hiperoxidot, George — mondta az orvos.
Az indián asszony fölé hajolt. Az már nyugodt volt és nagyon sápadt. Szemét lecsukta. Nem tudott sem arról, mi lett az újszülöttel, sem másról.
— Reggel visszajövök — mondta az orvos, és felegyenesedett. — Délre itt kell lennie az ápolónőnek St. Ignace-ból, ő majd hoz mindent, amire szükségünk van.
Izgatott és beszédes volt, mint a labdarúgók mérkőzés után az öltözőben.
— Ez az orvosi lapba való, George — mondta. — Császármetszés zsebkéssel, és a varrás viaszolt horgászelőkével.
Részlet az Indián tábor című elbeszélésből (1924)
Fordította: Szász Imre
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése