Schäffer Erzsébet: Pipacsvirágom és Látó Endre: Tanya és pipacsok a borús ég alatt c. képe


Az átkozott sorompó persze megint akkor ereszkedett le, pont három kocsival az orrom előtt, amikor rohannom kellett. Pillanatok alatt várakozó autósor kígyózott a hátam mögött. Kiszálltam. Meleg májusvége volt, eső utáni ragyogás. A sorompótól nem messze árok, a partja tele frissen nyílott égőpiros pipaccsal.
A reggeli nap melegen tűz. A síneken nem mozdul a tehervonat. Elsétálok az árokig. Az első szál pipacsot csak megszokásból tépem le. Még gyűrött a szirma, kisimítom, zsenge tűz az egész elröppenni készülő virág. A zöld szár szúrós és erős, tartja keményen a leheletfinom szirmokat, mintha össze se tartoznának, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. És mégis egy tánc az egész virág. Egy eskü, egy fogadalom, sikoltó, finom, szemérmes gyönyör ez az apró útszéli gyom. Lázadó, szerelmes virágok. Pipacsok... Egy egész pipacsmező. Hogy nem figyeltem ekkor erre?
Feküdtem én pipacsmezőben egyszer. A hátamon feküdtem, hosszú szárú, nagy fejű pipacsokra tártam szét a karom, hullottak a vérvörös szirmok minden mozdulatomra. Forró nyár volt akkor is, kora reggel. Az árnyékok még élesen dőltek egymásra. Hogyan keveredtünk oda akkor, nem tudom.
- Gyere innen! - mondta a fiú. - Gyere innen, mert elalszol. Nem emlékszel a mesére? - kérdezte. - A gyilkos pipacsokra, az álomhozókra.
És fölém hajolt. Olyan volt a szeme, hogy ha sokáig néztem, elhittem azt is, amit nem is gondolt. Benne tükröződött minden. A hűségünk, az ártatlanságunk, a fogadalmunk. Hogy soha, senki mást. És benne volt még valami. Hiába nevetett. Mindig ott csillogott valami kimondatlan szomorúság a barna írisz aranypöttyeiben.
- Menjünk innen! - mondta.
-De ne menjünk messzire - kértem. Mutatok egy játékot neked a pipacsokkal.
Kimentünk a vöröslő virágtengerből, ki a szélére, ahol kék kígyóvirág, magas fű és vadárpa kalászai oldották a pipacsok tüzét. Leültünk. Nem látszottunk ki a magas fűből.
-Szedjél pipacsszirmokat! - mondtam.
Rám nézett, összefogta a két kezemet, és beletemette az arcát.
-Sokat, sokat, sok szirmot! - kértem.
Nem mozdult, otthagyta az arcát a kezemben, a tenyerem érezte, néha megrándult az ajka. A szeme csukva, a térdét felhúzta, mint az alvó gyerekek. Valami göröngy nyomta az oldalamat, megmozdult a lábam.
- Rossz neked? - kérdzte abban a pillanatban.
Nyomtam vissza a fejét finoman, eligazítottam a combomon, még odagyűrtem a kendőm, a sálam, tudom, valami ruhadarabot, hogy jobban essék a fekvés.
- Nem akarok elmenni innen - mondta, és szivárgott a könny a szeméből. Odavonta kezemet megint a szájára.
- Nem is kell - súgtam, és lehajoltam a szemére. -Nem kell elmenni innen nekünk sohasem.
Szemmagasságban bókoltak a pipacsok. Ha összehunyorítottam a szemem, nem láttam, csak a pirosat. Piros és zöld volt az élet körülöttünk. Letéptem egy szál törékeny, apró szirmú pipacsot, azzal simogattam az arcát. Csak éppen, hogy hozzáérjen.
- Olyan, mint a selyem - mondta -, mintha selyemmel becéznél, abba takargatnál.
Így érezetem. Hogy gyermekemmé lett a fiú ebben a szerelemben. Takargattam, babusgattam a pipacsmezőben. Szirmot téptem a szemére, aztán gyorsan lefújtam róla. Tüzes szemfödél, gondoltam. Nem szólt, csak sokára.
- Ez halált jelent, tudod?
- Mi?
- Ha a szemre takarót tesznek.
- De hát ez virág - védekeztem.
- Akkor is halál, csak szép halál.
Mindig ilyeneket mondott. Szomorút.
- Nézd csak, mutatok egy játékot neked!
Fölült, nézte, mit csinálok. Letéptem egy friss, gyűrött szirmot, lágyan az ujjam bögyére simítottam, s úgy fogtam körbe, hogy apró kicsi hólyagocska képződjön.
- Össze kell szorítani, látod - mutattam -, és puff, eldurrantod a homlokodon. Mekkorát szól!
Gyerekkoromban játszottunk így a pipacsszirmokkal. A keze fejére simította az elroncsolt virágot, nem szólt, de mintha olvasnék a gondolataiban, tudtam, mi jár a fejében. Nem durrantottam több szirmot akkor. Átölelt. Úgy ölelt, mintha kapaszkodna, és én úgy öleltem, hogy kapaszkodhasson.
Körülöttünk megremegtek a kígyóvirágok és a füvek, a pipacs megannyi égő lepkeként lebegtek fölöttünk...
Már egy nyaláb pipacs volt a karomban, az árok túlpartjáról is le akartam aratni, amit csak értem. Nem is figyeltem a sorompóra. Régen fölhúzták. A kocsisor eltűnt, az egyetlen árván álló autót szépen kikerülték. Ottmaradt magárahagyottan a sínek előtt. Mintha valaki örökre ottfelejtette volna.
Schäffer Erzsébet: Pipacsvirágom

Nincsenek megjegyzések: