Szélmalmok Spanyolországban

LÁTOMÁSOK
Profán himnusz

Vele küzdöttem, soha mással:
valósággal s nem látomással;

maradtam a pucér világnál:
szebb s csúnyább minden látomásnál,

és borzasztóbb és kedvesebb -
a megtestesült képzelet

maga. - Napjaim lopta a
nappallá növő éjszaka;

s hogy ne lehessek soha hűtlen:
írtam verseimet betűtlen,

vagy kértem, vagy oroztam boldog
rímül bárányfelleget, kormot;

röpülő talpam földre vitt,
hogy szívjam testem nedveit

onnan, a hasonlíthatatlan
- mert végtelen s kifogyhatatlan -

talajból; abból, mely fölött
fejnyi magasságban örökszép

s új - mert egyre szabadabb -
munkáját végzi a gondolat.

Három milliárd koponya
s lencse- s hártya-rácsaira

kapaszkodó szem vad csodát,
téged néz epedőn, világ,

láthatatlan és látható,
nehézverejték-csordító,

kacérka ringyó: sohasem
adod magadat teljesen,

gondoskodsz - akaratlanul
is -, hogy maradjon valami új

(de mégis veled-született)
örökké; hús-vér-képzelet;

Bár zsugorodnak sebesen -
csak részeid - magad sosem;

részeidre tágult szemünk
hiteti csalókán velünk,

hogy azzal, ha nagyobbodunk:
te kisebbedsz. Káprázatunk

- mint sok más bűnünk - megbocsátod,
és csak osztod áldásod-átkod

miránk - - énrám, ki, fiadul,
holtig csak tisztelni tanul

(beléd zárva, szent kaloda) -
s aki már eljutott oda,

hogy fáj is, vigasztal is az,
hogy versírás közben magamra hagysz.

(Szilágyi Domokos verse)